Már hetek, sőt hónapok óta csak gondolkodunk és tervezünk. Kérdezünk és találgatunk. Nem is volt komoly, amikor először felmerült, inkább csak amolyan kalandnak indult az egész. Aztán minden sikerült, és az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Újabb kérdések záporoztak az agyamban: a fiúknak mi a legjobb? hogyan lehetek biztos abban, hogy nem viselik mindezt nehezen?, fognak-e később szemrehányást tenni?, mihez kezdek én?, fontosabb-e az én kényelmem az Ő jólétüknél? stb-stb. Csupa olyan kérdés, amire jelenleg nincs válasz, egyedül az idő az, ami el fogja dönteni, hogy jót tettünk-e velük, vagy sem. Ahogy robog az idő, úgy érzem, mintha egy gyorsvonatra feltettek volna,és már nem lehet leszállni. Innentől kezdve az én feladatom az, hogy tervezzek, szervezzek és újraépítsek. Újra felépítsem az otthonunkat, sőt talán az egész életünket, és majd csak ezek után az én saját életemet. De ki az, aki ebben a helyzetben a szívére és nem az eszére hallgat? Nincs más hátra, mint előre. Menni kell, nincs itthon maradás. Februártól egy másik ország levegőjét szívjuk, egy idegen nyelvet beszélünk. Idegennek érezzük majd az új környezetet, az illatokat, az ízeket, de leginkább magunkat... Vajon örökre?
Ha nem először főzöl, de mégis valami újat és változatosat szeretnél készíteni, jó helyen jársz!
2012. január 5., csütörtök
EGY ÚJ FEJEZET KEZDŐDIK...
Már hetek, sőt hónapok óta csak gondolkodunk és tervezünk. Kérdezünk és találgatunk. Nem is volt komoly, amikor először felmerült, inkább csak amolyan kalandnak indult az egész. Aztán minden sikerült, és az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Újabb kérdések záporoztak az agyamban: a fiúknak mi a legjobb? hogyan lehetek biztos abban, hogy nem viselik mindezt nehezen?, fognak-e később szemrehányást tenni?, mihez kezdek én?, fontosabb-e az én kényelmem az Ő jólétüknél? stb-stb. Csupa olyan kérdés, amire jelenleg nincs válasz, egyedül az idő az, ami el fogja dönteni, hogy jót tettünk-e velük, vagy sem. Ahogy robog az idő, úgy érzem, mintha egy gyorsvonatra feltettek volna,és már nem lehet leszállni. Innentől kezdve az én feladatom az, hogy tervezzek, szervezzek és újraépítsek. Újra felépítsem az otthonunkat, sőt talán az egész életünket, és majd csak ezek után az én saját életemet. De ki az, aki ebben a helyzetben a szívére és nem az eszére hallgat? Nincs más hátra, mint előre. Menni kell, nincs itthon maradás. Februártól egy másik ország levegőjét szívjuk, egy idegen nyelvet beszélünk. Idegennek érezzük majd az új környezetet, az illatokat, az ízeket, de leginkább magunkat... Vajon örökre?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Ezt akartam kérdezni én is: örökre?
VálaszTörlésÉn képtelen lennék országot váltani, minden tiszteletem azoké, akik erre képesek, akár csak néhány hónapra is.
Kívánom, hogy alakuljon minden úgy, ahogy szeretnétek!
Édes vagy, nagyon köszönjük! Nekünk is okozott néhány álmatlan éjszakát, de remélem nem bánjuk meg! Addig mindenesetre összefuthatnánk... mondjuk a piacon?
VálaszTörlésNagyon sok kitartást kívánok nektek, meg persze sok örömet is az új országban:) Ahogy látom Londonba indultok, én éltem kicsit Angliában, többet Skóciában és mostmár úgy tűnik véglegesen Norvégiában maradunk. A nyitottság a fontos, de nagyon nehéz, annak ellenére, hogy a család itt van. Persze ez személyfüggő is:) Mindenesetre egy izgalmas kaland lesz:)
VálaszTörlésKedves Trollanyu! Köszönjük szépen! Valójában nem London a cél, hanem Boston, még Londontól északra. Kicsi város, barátságos. Persze az emberek biztos nem :-( Hát igen, a család hiányozni fog, de remélem gyakran jövünk haza a szüleinkhez. Ők fognak legjobban hiányozni... Szerintem Te tudnál mesélni a honvágyról...
VálaszTörlésKedves Emma, szerintem meg fogsz lepődni, hogy az emberek barátságosabbak, mint hinnéd. Legalábbis kívülről... Mi 9 hónapja élünk itt, van benne szék és nem annyira, de egy percre sem bántuk meg, hogy elindultunk! Sok szerencsét nektek!
VálaszTörlésEmi
Kitartás, biztos, hogy jól döntöttetek. Nehéz lesz az első időszak, de egy más élet vár rátok, más emberekkel. Igaz én még nem éltem külföldön, de mindig vágyok. Ha csak egy utazásról érünk haza, ahogy átlépjük a határt érezzük, mennyivel jobb volt a határ túloldalán. Más az élet, mások az emberek. Persze ott sincs kolbászból a kerítés, mégis több mosolygós arcot látni és segítőkészebbek az emberek. Remélem a blogon keresztül találkozunk még.
VálaszTörlésÉn ugy csaptam a nagy kalandba hogy elindultam 10 napra nyaralni aztán itt maradtam.Sosem könnyü(főleg minimál nyelvtudással ami nekem volt),rajtam kivül 1 ember beszélt még magyarul(ez azóta sem változott) de igy 6 év után azt mondom megérte.Voltak nagy csalodások ,nehéz időszakok.Elmondhatom neked én ma már rendben vagyok minden szempontból.Az ujtól mindig kicsit fél az ember de az első idők bármilyen nehezek ne ad fel!!!Persze lesznek nagy honvágyak,"én már nem bírom tovább"-érzések-de ez elmulik és megy minden tovább..Sok sikert az uj élethez és kitartást!!
VálaszTörlésSzia Emi! Köszönöm a jókívánságot, szükségünk lesz rá. Nagyon remélem, hogy mi sem fogjuk megbánni.
VálaszTörlésKriszta, kitartással jól állunk, bár még sok minden bizonytalan. Én a gyerekeim megszületése előtt sokat utaztam, nekem is volt sokszor honvágyam, most ez hatványozott lesz. Mindenestre igyekszem majd megmutatni, hogy a "Fish and chips"-en túl is van élet Angliában! Így ha olvassuk egymást, igen, találkozunk még!
Vica, köszönöm szépen! Biztató, hogy 6 évig is ki lehet ott bírni, remélem nekünk is menni fog. Szerintem sok mindenre most még nem is számítok, és jönnek majd tömegesen az izgalmak: pl Hogyan is kell az út másik oldalán vezetni??? De egyre jobban várom...